3.

Csak ködösen rémlik, hogyan jutottam haza. Az ágyam szélén ülök egy köteg papírral, amik valahogy, valamikor a kezembe kerültek. Biztos leletek, beutalók meg receptek, de ebben az állapotomban akár lehettek volna szanszkrit szentírások is.

Lassan tisztulni kezdett az elmém. A halálfélelem alábbhagy, valami más veszi át a helyét. El kell mondanom a családomnak és barátaimnak. Ez legalább akkora rémülettel tölt el, mint a hír.

De nem ma, ma nem beszélek senkivel. Ma az önmagamba zuhanás torát ülöm.

Lenézek a lábam mellé, ahol már ott van az ideiglenes megváltás. Az öntudatlan énem körültekintőbb, mint gondoltam volna. Gyakrabban átvehetné az irányítást. Felnyaláboltam a szatyrot, tele alkohollal és kimegyek a konyhába. Az első üveg sört útközben fogyasztom el. Kinyitok egy üveg whiskyt, meghúzom, fintorgok, majd felciccentek egy sört. Három kortyból megiszom. Jön még egy, ez már csak többől megy. Ciccentek, nyelek, leöntöm magam. Káromkodok, cigit tekerek, töményt iszok, rágyújtok. A tenyerembe lehelek. Halálszaga van, mint a szám ízének. Sírva fakadok, elfogy a következő sör. Friss levegőre vágyok, felöltözök, bepakolok a táskába és elindulok a városba. Az alkohol lassan átveszi az irányítást. Pont, mint az elkeseredés.

Ültömben dülöngélek a buszon. Közelemben senki, de mindenki furcsán néz rám. Persze, hiszen még csak késő délután van. Ilyenkor elfogadhatatlan az ilyen viselkedés. Pedig már sötétedik az őszi égbolt. Szeretem a sötétet, de csak éjszaka. Az egész ősz és tél a depresszióról szól. Nem mintha a tavasz és a nyár másról szólna, de a démonjaim kevésbe bújnak elő a világosban.

Fázok és remegek. Leszálltam a buszról. Csörög a telefonom. Nem veszem fel. Ma senkinek nem létezek, csak az önsajnálatomnak. Megnézem a pénztárcám tartalmát. Elég lesz.

Bebotorkálok a kettesszámú törzshelyemre. Itt kevésbé valószínű, hogy ismerősbe botlok. Megjátszani, hogy minden rendben van, belebukni és utána beszélni a problémáimról. Az most elviselhetetlen lenne. Kirendelek valami erőset. Aki ismer, tudná, hogy valami kurva nagy baj van, mert szívből utálom a tömény alkoholt. Így elbaszni rengeteg remek gyümölcsöt és zöldséget. Inkább csinálnának komposztot belőle, mint az ördög könnycseppjeit… És én ezt a szart nyakalom, mintha szenteltvíz lenne.

Egy eldugott sarokban gubbasztok, egy egyszemélyes asztalnál, ami a fallal szembe néz. Egy fénymásolópapírra nyomtatott festménnyel szemezek. Olcsó módszer arra, hogy a hely kulturális mivoltát hirdesse. Az egész kocsma tele van ilyenekkel. Természetesen az összes tele volt firkálva obszcenitással. Mindig is meg akartam számolni, összesen hány fasz van rajzolva a lapokra. Talán egyszer. Ha megélem.

Bármilyen jövőre vonatkozó vágyamra gondolva újra elfog a páni félelem. Nem sok tervem volt és valószínűleg ezek se teljesedtek volna be, de letaglózó volt a lehetőség elvesztése. Ezek a tervek olyanok voltak, mint a fiók alján évekig tartogatott kacatok. Azt hiszed, hogy úgy is jó lesz valamire. Persze az a sok szar csak szétrohad, hiába, de mégis ad valami biztonságérzetet.

El akartam utazni pár híres helyre, festeni akartam valami komolyabbat, zenét, könyvet írni, művelni szerettem volna magam, majd átadni a megszerzett tudást valakinek. Sajnos fekete masszaként erre nem lesz lehetőségem.

Sose mertem bevallani, még magamnak se, de azt hiszem mindig i művész szerettem volna lenni. Teremteni. Tanítani a világot, sőt megváltani. De bármikor, amikor elkezdtem alkotni, valahogy mindig félbe maradt, elfogyott az inspiráció és sose fejeztem be semmit. Féltem attól, hogy amit én jónak és fontosnak tartok, az más számára csak röhejes szemét. Féltem és még mindig félek. Mert most itt a lehetőség, ketyeg az óra, de még ez sem elég, hogy cselekvésre bírjon. Inkább csak iszok, majd eltűnök a semmibe, ahonnan jövök, és amiben élek.

Kortyolok egyet az előttem álló pohárból. Már azt se tudom, mi van benne, csak azt tudom, hogy jól esik. Megnyugtat kicsit. Érzem, hogy már nem tudok sokat magamba tölteni. Úgyhogy, iszok és iszok, hogy maximalizáljam a tompító hatását.

Záróra. Kitántorgok az utcára. Szánalmas látvány lehetek, de a legkevésbé sem érdekel. Ilyen későn már nem én vagyok az egyetlen. Megcsap a friss, hideg levegő. Kijózanító hatású. Ez nem tetszik. Belelesek a táskámba. Van benne még pár üveg. De hova menjek? Már minden hely zárva. Állok az utcán, mint egy idióta, legalább öt percig. Hirtelen eszembe ötlik. Van a közelben egy erdő. Kölyökkoromban gyakran jártam oda, a régi házunk csak egy köpésre volt onnan.

Felszállok a buszra, részegen, mint egy disznó. Minden erőmet össze kellett szedjem, hogy elő tudjam varázsolni a legjózanabb arcom. Átmehettem a vizsgán, mert fel engedtek szállni. Vagy csak nem törődött senki azzal, kik és hogyan utaznak a járművön. Valószínűleg az utóbbi volt az eset. Fél óra múlva jövök rá, hogy basszameg, még sincs olyan közel az az erdő. Túl rég jártam arra. Át kell szállnom.

Igencsak egy órába telik, de végül valahogy odaérek. Újra megcsap a kinti levegő, de ezúttal más, mint a városban. Sokkal hidegebb és tisztább. Jól esik a sok szmog után. Pár perc séta után elértem az erdő szélét. Gyerekkoromat juttatja eszembe a hely. Elszomorodok, most más okokból, mint eddig a mai napon. Régebbi, mélyebbre ásott lelki sérülések miatt. Talajvízként tolultak fel az elmúlt életérzések és emlékek. Az első tizennégy évemre nem gondolok vissza szívesen. De most nem tudom visszatartani a visszarévedést.

Sok megaláztatás, szégyen, magány és elszalasztott lehetőség. Mielőtt elkerülhetetlenül elkezdődött a szocializáció időszaka, emlékeim szerint minden elég kellemes volt. Naiv kisgyerek játszik és mesét néz. Aztán bedobják a mélyvízbe, ahol mind a mai napig fuldoklik. Ott romlottak el a dolgok, amikor elkezdtem óvodába járni. Nagyon nyeszlett voltam akkoriban és nagyjából egy évvel fiatalabb, mint a társaim. Szüleim kicsit túlféltettek, ezért nem igen volt fogalmam arról, hogyan működik a barátkozás. Szóval könnyű célpont voltam a baszogatásra. Össze se tudom számolni, hányszor hallottam, hogy „Á, túl kicsi vagy még ehhez!”.

Az általános iskolába kerülvén se javult a helyzet. Sőt, csak romlottak a dolgok. A társaság maradt a régi, úgyhogy a környezet nem változott. Akkoriban tele voltam szemölcsökkel, végig az ujjaimon, még a fülem mögött is volt egy. Sok orvos sokféleképp próbált kezelni. A fagyasztás volt a legjobb. De emlékszem, egy doktornő, bár inkább nevezném hentesnek. Flegma módon közölte, hogy ő majd letépi őket. Egy hét éves kisfiúnak. Apámnak igen nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vágja falhoz a nőt. Végül immunerősítőt írtak fel nekem. Jól is működött, nem nőtt rajtam több szemölcs, a többi pedig visszahúzódott, majd eltűnt. Viszont én és az étvágyam növekvésnek indultunk. Végeredményképp a kinövéseket zsírpárnákra cseréltem. Megvolt a legújabb célpont a gonosz kisgyerekeknek. A fák között botorkálva undorodottan megráztam fejem. Köptem egyet. Ha hagyják, hogy beilleszkedjek, én is elsajátítom azt a mérgező szellemiséget és ma talán én lennék a világ seggfeje. Rúgj bele a gyengébbe, rekeszd ki, röhögj rajta, hát mit jelent ő neked?

Általános iskola utolsó osztályára nagyjából megtanultam kezelni a csúfolódást. Addig borzalmasan forrófejű voltam. Bárki egy rossz szót mert szólni, azonnal üldözőbe vettem. Egyszer egy ollóval kergettem az egyik hülyegyereket. Valószínűleg nem bántottam volna (pláne, mert az olló csak egy tompa papírvágó volt), de eléggé el tudott durranni az agyam. Mondanom se kell, újdonsült testalkatomból kifolyólag igen hamar kifulladtam. Viszont a testi erőm is sokat nőtt. A legkisebből a legnagyobb. Emiatt aztán megritkultak a szemtől szembeni inzultusok. Sőt, néha úgy tűnt, még barátokra is sikerült szert tennem. Sajnos ezek az alkalmak mindig hátba szúrással végződtek. Egy idő után belefásultam az egészbe, nem törődtem senkivel, elnyomtam a fájdalmat, jó mélyre. Elmerültem a saját kis világomba. A szociális és szellemi nihilből a gimnázium szakított ki. Gondolatmenetem itt szakadt meg, amikor megláttam egy kidőlt fát. Itt jó lesz.

Lerogytam a tövébe és kikotortam a táskából a maradék piát. Ott folytattam az ivást, ahol egy órája abbahagytam. Meglepően kijózanított a séta meg az emlékezés. Felmartam egy üveg sört és az öngyújtómmal leszedtem a kupakot. Úgy iszom, mint csecsemő az anyatejet. Mivel már úgy is mindegy, lehet halálra kéne innom magam. Addig tompítani az érzékeimet, annyi mérget bevinni a szervezetembe, hogy belefulladjak a saját hányásomba. De nem tehetem meg. Nem szabad. Gyáva is lennék hozzá. És nem baszhatok ki így a szeretteimmel. Inkább hozzászoktatom őket a gondolathoz, hogy pár hónap vagy év vagy istentudja mennyi idő alatt leépülök és meghalok, mint hogy a rendőrség kopogtasson azzal, hogy találtak egy hullát az erdőben.

Nyál és sör keveréke csöpög a kabátomra. Nyomorultnak érzem magam. Valószínűleg úgy is nézek ki. Egy pillanat múlva a szemeimből csordogáló könnyek is csatlakoztak a többi folyadékhoz. Szánalmas. Gyűlöltem sírni. Amikor áldásos lett volna, amikor jól esett volna, sose ment. Gyakran évek teltek el két alkalom között. És akkor is a lehető legalkalmatlanabb helyzetekben törtem ki könnyek között. Részegen, idegenek körében.

Az üvegek nagyobb része üresen állt vagy feküdt az erdő aljzatán. A halálra gondolok, mint intézményre. A sajátomtól eddig igazán nem féltem még. Inkább attól, hogy elvesztek valakit, aki fontos számomra. Tizenkét éves lehettem, amikor ez tudatosult bennem. Egyszer csak rádöbbentem, hogy mindenki meg fog halni. Utána hónapokig vissza-visszatért ez a kényszergondolat és akkor rám tört a szorongás.

Teljesen még mindig nem tudtam felfogni, hogy valami éppen szétrágja a testem, hogy utána elássák a maradékot. Azt hittem, a részegség majd segít, de csak felerősítette az önsajnálatomat. Mondjuk az én koromban még viszonylag normális, ha italba fojtod a bánatod. Azt hiszed, örökké fogsz élni, mert annyira absztrakt és messzi a vége. Sose gondolsz bele, hogy bármelyik nap lehet az utolsó. Rosszkor lépsz le az útról, halott vagy. Elesel és lefejelsz egy betonoszlopot, halott vagy. Egy egyszerű orvosi műhiba, halott vagy. Ezt a törékeny kis húsrobotot nem tervezték túl ellenállóra.

Elkezdek öklendezni. Végre, gondoltam, lassan kiütöm magam. De még nem jön ki belőlem semmi. A szám borzalmas ízét sörrel öblítem ki. Kiköpöm. A következő kortyot már lenyelem. Alig volt már teli üveg. Elkezdtem felkelni, hogy elinduljak hugyozni. Első próbálkozásra feldőltem, mint egy krumpliszsák. Másodjára sikerült valahogy talpon maradnom. Egy közeli fa tövéig sikerült jutnom, ahol annak rendje s módja szerint kiürítettem a hólyagom. Részegen valamiért sokkal jobban célzok.

Visszatértem eddigi ülőhelyemre. A földre való leérkezésem már jobban igazolta illuminált állapotom. Bebasztam a fejem a törzsbe. Felnyögtem. Mintha egy vasrudad nyaltam volna meg. Elharaptam a szám belsejét. A vér vas ízétől újra elkezdek öklendezni, ezúttal semmi nem állítja meg az alkohol újjászületését. Szerencsére sikerül gyorsan hasra vágódnom, hogy úgy hányjam el magam. Nagy nehezen visszakúszok ülő helyzetbe. Ránézek a két maradék sörre. Lassan megiszom mind a kettőt.

Kezdek elaludni. Félálomban a túlvilág koncepciója jut eszembe. Soha nem tudtam hinni benne. Már hétéves korom óta, két hittanóra után abszurdnak tűnt számomra az egész. Valami absztrakt módon hittem a lélek létezésében. Úgy gondolom, a test hozta létre a tudatot, a tudat hozta létre a lelket. Szerintem csupán az a néhány évünk van, ami a földi életünkben megadatott. Utána semmi. A softwaret lekapcsolják, a hardwaret elföldelik. A rothadás meg a férgek pedig befejezik a munkát. Ha valami mégis lenne a halál után, úgy is ki fog derülni. Előbb, mint szeretném.

Ha lehetne választani, hogy milyen legyen a személyes mennyország, tudom, milyet szeretnék. Egyedül utaznék, éjszaka egy buszon, finoman megvilágítva halvány fehér égőkkel. Én csukott szemmel ülök, csak sejteném a gyenge fényt szemhéjamon keresztül. Egyébként vaksötét. Fülemben a legfantasztikusabb zenék szólnának megállás nélkül, annyi dal, amennyit képtelenség megunni, mind-mind a saját érzelmeivel és az évek során hozzáragasztott emlékeimmel. Se sofőr, se utasok, se úti cél, se megérkezés, csak az élmény.

Éreztem, ahogy egyre inkább csúszok le a fatörzs mentén a földre. Szemeim már csukva voltak. Még visszarévedek a saját kis túlvilágomra. Szép lenne, megelégednék ennyivel…