2.

Ideje szembenézni a doktor úrral! Gyerekkorom óta ő kezelt, úgyhogy tudtam mire számítsak. Igazi flegma, megsavanyodott ember. Cinizmusa vetekedett az enyémmel. Apám mesélte- mivel ő is a páciense ezer éve- hogy régen a dokinak volt egy rendszere a sztetoszkópos vizsgálatra. Egy kritériumot leszámítva nem törődött a beteg öltözetével, lehetett akár nagykabátban is. De ha egy csinos fiatal hölgy volt az illető, hirtelen sokkal nehezebben hallotta a szívverést. Ilyenkor kedvesen megkérte a nőket, hogy váljanak meg a zavaró ruhadaraboktól. Szóval ilyen emberrel kell számolnom. (Bár nekem attól nem kell félnem, hogy levetkőztet)

- Jó reggelt!- köszöntem, bár már rég elmúlt dél.
- Reggelt, reggelt…- mondta lassú, elnyújtott szavakkal. Majd hezitálás nélkül egy köteg papírt vett elő.
- Lássuk azokat a leleteket!- mintha a friss szennylapokat készülne elolvasni! Már kezdett felidegesíteni, pedig alig pár perce vagyok itt. Hosszú percekig ült felettük, morgott, motyogott, felváltva remegett meg a húsos alsó ajka és tokája. Végül hátradőlt a székébe, végigsimított majdnem kopasz fején és rácsapott terjedelmes hasára. Nem tudtam mire vélni a mozdulatot.
- Ez több mind érdekes- Akkor mondjad, gondoltam, egyre növekvő frusztrációval.
- Ebből jó kis tanulmányt kellene írnom- Írj tanulmányt anyádból, vágtam volna a képébe legszívesebben, de visszafojtottam dühöm és inkább leültem az íróasztal előtti székbe, bár az orvos nem invitált oda. Cuppantott egyet a szájával és újra megszólalt:
- Az a helyzet, hogy fogalmunk sincs, mi lehet a maga baja- a fogalmunk szó g-jét jól megnyomta.
- Hogy… mi?- Nem értettem- V… valami fertőzés, vagy r…- elharaptam ezt a szót- daganat?
- Nagy esély van rá, hogy egyik se- egy pillanata alábbhagyott a mellkasomat szorító érzés- de az is könnyen elképzelhető, hogy mindkettő- és vissza is tért. Megint nem értettem, miről beszél.
- Az a helyzet, hogy a maga betegsége tagadhatatlanul létezik. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bárki is tudná, mivel állunk szemben- a hangjában talán kis enyhülést hallottam, rést a cinikus pajzson. De a szemeiben valami furcsa csillogást vettem észre. Becsvágy lenne? Csak nem kísérleti patkánynak használna az öreg?
- De mégis, tényleg semmi nem derült ki?- kérdeztem és bár nagyon el akartam rejteni, a pánik hangja bújt elő kérdésemből.
-¸De igen… igen- hosszúnak tűnő szünetet tartott. A csillogás a szemében felerősödött. Már azon voltam, hogy dühömben ráüvöltök, amikor folytatni kezdte. Hanglejtése megváltozott. Halk lett. Gyászos.
- Az a kinövés a nyakán terjed- libabőrözni kezdett a tarkóm- A vett mintában voltak egészséges sejtek is- sóhajtott- Voltak. Olyan, mintha egyesével a saját képére formálná a maga testét. Ezért gyanakodtunk rákra, teljesen úgy viselkedik. Burjánzik. De biológiailag lehetetlennek tűnik. Tudjuk, hogy nem élő dolog, így nem lehet se baktérium, se vírus. Ebben az egyben biztosak vagyunk. Viszont ez kizárja a daganat lehetőségét is. Ilyennel a feljegyzett orvostudománynak még soha nem volt dolga. Úgy viselkedik, mint egy ellenséges élő konstrukció, mégis halottnak tűnik- egy pillanatra megállt, arcán fáradtság jelent meg. Bár korához képest mindig is fiatalos volt a kisugárzása, most öregnek tűnt. Kimerültnek. Újra sóhajtott, ezúttal mélyebbet, rekedten. Majd hirtelen kijelentette.
- Mindent megteszek, ami ettől az öregembertől telik, hogy megállítsam a terjedését. Vagy legalább rájöjjünk, hogy mi ez. De…- látszott, hogy nehezére esett folytatni. Engem a székhez szögezett a fagyos félelem. Tudtam, mit fog mondani, de az, ahogyan beszélt, rémisztett meg igazán. Soha nem hallottam vagy vártam tőle ezt a stílust. Előbújt belőle az ember. Rájöttem mi volt a szemében a csillogás. Szomorúság és sajnálat. Azért nem vettem észre, mert nem tudtam mit keressek. Megköszörülte a torkát.
- De nem tarthatom meg magamnak azt a privilégiumot, hogy nem mondom el a legvalószínűbb végkimenetelt- mintha szakadék nyílt volna alattam- Ha ez ilyen ütemben folytatódik, előbb utóbb elér majd egy létfontosságú szervet. És akkor…- ezt a mondatort már nem tudta befejezni.

Nem is hallottam volna.

Fehér zaj. Fejzúgás. Émelygés. Szédülés. Nézek ki a koponyámból, de nem látok. Menekülni akarok. Mozdulni se bírok. A Doki újra beszél, talán lehetséges kezelésekről, időpontokról. Beutalókról. Soha nem fogok tudni visszaemlékezni. Nem is érdekelt. Vége van. Örülnöm kéne, gondoltam, sok mindent megúszok. Iskola, tanulás, diploma, álláskeresés, munka, adósság, barátnő, házasság, gyerekek, veszekedés, válás, hétvégi apaság, elhidegülés, urológus, betegség, idősek otthona, magára hagyatottság, unokák, leépülés, gyógyszerek, demencia, fájdalom, magány, majd lassú kimúlás. Mindet rabságnak tartottam, mert gyönyörű lázadó póz volt, de egy pillanat alatt vágyálmokká váltak. Álmokká, amik sose fognak megvalósulni. Még a rémálmok se. Mert csak egy rémálom maradt, ami sötét, démoni felhőként terít be mindent.

Nem emlékeztem, mikor hagytam el a rendelőt.