1.

- Miért kerültem ebbe a helyzetbe?- Kérdeztem magamtól, miközben a váróterem kínosan lassan haladó sorát szemléltem. A leleteimért jöttem.
- Hiába van időpontja az embernek - gondoltam- Az van mindenkinek. Orvosból viszont még mindig csak egy van- Beleszagoltam a levegőbe. Dohos öregszag. Én voltam a legfiatalabb a szobában. Évekkel nyertem meg a versenyt. Nyomasztó érzés volt. Üvöltött a helyről, hogy a hetvenes évek óta legfeljebb pár alkalmi kimeszeléssel próbálták karban tartani. A fal harmadáig felfutó zöld csempe több helyen volt törött, mint sem. Fölötte se lett jobb a helyzet.

A tojáshéj fehér felrepedt festéket a velem szemben lévő oldalon két A1-es méretű, nyomtatott kép foglalta el. Aki eredetileg festette ezeket, letöltendő börtönbüntetést érdemelt volna, a jó ízlés ellen elkövetett erőszak miatt. Az egyik téli tájat ábrázolt, alul a havon szürkefarkas vonyít. A horizontot pedig nagyrészt eltakarta három büszke állat; Egy fehérfejű rétisas, egy puma és a rend kedvéért még egy farkas. És ez volt az igényesebb a kettő közül. A másik ízléstelenségét nehéz szavakba önteni. Trópusi dzsungelt ábrázolt, tele vadállattal. Sok az aljzaton pihent, mások egy oázisból ittak. Eddig akár rendben is lehetett volna, eltekintve a szirupos színeket. De az állatok között ott voltak a világ minden részéről a leghíresebbek. Ötletem sincs mit gondolhatott az alkotó… Talán nem volt tisztában azzal az egyszerű ténnyel, hogy az elefánt, az orángután meg a jaguár nem is élnek egy kontinensen. Illetve a ragadozó és a zsákmány nem fognak ennyire békésen egymás mellett legelni. El tudom képzelni, hogy a festő valamiféle szekta lelkes tagja lehetett. Biztos így képzelte el a paradicsomot. Sziruposan giccsesen.

De a teremben ülő emberek még sajnálatra méltóbbak voltak, mint a naiv „művész”. Őszintén szántam őket. Naponta több marék gyógyszert esznek meg, csupán azért, hogy kitolják amúgy is borzalmas életüket pár évvel. És előbb utóbb mindenkire ez a sors vár. Bár lehet, hogy ez rám már nem fog vonatkozni. Ha megint rosszul lennék, biztosan azonnal foglalkoznának velem. Persze inkább kivárom a soromat, elpazarolva a fél napomat, minthogy még egyszer rám jöjjön egy roham.

Körülbelül másfél hónapja kezdődött a baj. Éppen egy keserves nap előtt álltam az Érdektelen Egyetem érdektelen szakán. Miután elfogyasztottam a reggelimet-, egy szál cigarettát és egy bögre kávét- elindultam tisztálkodni, hogy a tanórákon kevésbé legyen olyan szagom, mint annak a legutolsó kocsmának, ahol az éjszakám oroszlánrészét töltöttem. Akkor vettem észre azt, ami miatt itt szenvedek. Csak egy sima anyajegynek tűnt a jobb nyakszirtemen. Amúgy nem is törődtem volna vele. De valami vissza-visszavonzotta a tekintetemet. Nem szokványos barna, hús vagy rózsaszínű volt, hanem koromfekete. Az a nonszensz gondolat jutott eszembe, az irreálisan sötét szín láttán, hogy ilyen lehet egy fekete lyuk, ami magába szívja az összes fényt. Emellett apró erek indultak ki belőle. Első reakcióm páni félelem volt. Biztosan rák. Tágra nyílt szemekkel remegtem a tükör előtt. Nem mertem megérinteni, de elmozdulni sem. Bele telt pár percbe, de sikerült lenyugtatnom magam kicsit. Úgy döntöttem, felelősségteljes felnőttként fogom kezelni a helyzetet. Nem törődtem vele. Eddig minden rendben is lett volna, legfeljebb akkor kerítettem volna belőle ügyet, ha mondjuk, vért kezdek hányni. Sajnos nem így történt.

 Nagyjából két hét telhetett el a felfedezés óta, amikor megérkezett a fájdalom. Szokásos nap, szokásos ébresztő. A hangjára sose fogok emlékezni. A gyönyörű álomvilág és a nyomasztó igazi között lebegvén azt se tudom, hogy én ki vagyok, nemhogy valami gyári zörejt megjegyezzek. Akusztikus gitárnak rémlik vagy minek. Épp indulnék „reggelizni” (az este megsodort cigit és a lefőzésre váró kávét) hogy letudjam napom fénypontját, amikor villámcsapásként belém vágott a fájdalom. Nem tudtam volna megmondani, hol volt az epicentruma a kínnak. Olyan volt, mintha minden testrészembe, pórusomba, sejtembe valami erőszakkal be akart volna hatolni. A koponyámat mintha satuval nyomták volna szét. A heréimet nemkülönben. De közben a gerincemet is kitépték, a végtagjaimat pedig le. Szemeim talán kispricceltek az üregeikből, ezért nem látok semmit. A belső szerveim pengévé változtak és keringőt jártak bennem. Üvölteni akartam, torkom szakadtából, de azt hiszem egy hang se jött ki a számon.

Mikor abbamaradt, nem hagyott semmi külső nyomot maga után. Úgy ment, ahogy jött. A semmiből a semmibe. Nem tudtam mennyi idő telt el. Talán csak egy századmásodperc vagy egy egész eon? Meglepődésemre a padlón feküdtem. Észre se vettem, hogy kiestem az ágyból. Remegve visszakúsztam, mint aki egy jeges folyóból mászott ki. Ránéztem az órára. Alig egy perc telt el azóta, hogy bekapcsolt az ébresztő. Ez a roham kellett ahhoz, hogy végre összeszarjam magam annyira, hogy cselekedjek.

Háziorvos, vizsgálat, beutaló, több hetes várakozás, sorban állás, újabb vizsgálat, mintavétel, megint várakozás, értesítés és most újra sorban állás. Unalmas procedúrák, unalmas procedúrák hátán. Közben titokban otthagytam az egyetemet. Amúgy is ezt terveztem, függetlenül a betegségtől. A tartalékaimból egy darabig elleszek., utána keresek majd valami munkát. Kibaszott bölcsésztudomány. Az nem jó semmire, ha csak tanulod. Csak előre megrágott véleményeket kell visszaböfögnöd valami XIX. századi fazontól, akinek élete munkássága mindössze abból állt, hogy nála tehetségesebb művészek életműveit elemezgette, mintha bármit is értett volna belőle. Hát nem. Csak belemagyaráz mindenfélét, amit ő projektál rá. Nem mondom, hogy én bármit is értek abból, ami az alkotó szándéka volt, de hogy más se, az biztos. Valószínűleg maga a művész se volt teljesen tisztába vele.

Csapongó belső monológomból nevemet hallva ocsúdtam fel. Na, végre! Ideje szembenéznem a sorsommal, bármi is legyen az. Besétáltam.