Hát ilyen elbaszott álmom se volt még soha. Nem sokkal délelőtt tizenegy óra után ért az ébredés az erdő kellős közepén. Fejem úgy hasogatott mintha egy baltát állítottak volna belé. Ennyi pia után nem is csoda. Hogy lehettem ekkora barom? Ügyesen próbálom megoldani a problémáimat… Messzire menekülök a térben és a fejemben is. A kabátom földes és sörfoltos volt.  Feltápászkodtam és leporoltam magam. A hányásom kiszáradva terült el az avar tetején. Arcom vörös volt a szégyentől. Jó lesz így hazajutni, gondoltam. Át kell lényegülnöm, testen kívüli élményt kell előidéznem magamba. Kínos helyzetekben mindig próbálok ilyen üzemmódba kerülni. Hivatalos ügyintézés, konfrontálódás, ha be kell vallani, hogy tévedtél vagy elszúrtál valamit, nyilvános megszégyenítés, szerelmi vallomás. Ez szokott a legjobban beválni, nagy levegő, nem veled történik, csak a földi porhüvelyeddel, mintha nem is a te tested lenne, csupán kívülről szemléled. Belélegzek.

Kilélegzek. Otthon vagyok, megfürödtem, kávéztam, egy gyógyszer beszedése után a fájdalmam is egyre tűrhetőbbé vált és megbeszéltem egy esti látogatást szüleimnél. Istenem, de borzasztó lesz. Nem tudjam, hogyan mondjam el nekik. Nem akarom összetörni őket.

Leültem rágyújtani, közben az éjjeli lidércnyomásaimon gondolkoztam. A legijesztőbb nem is az volt, hogy emlékeztem az álom színeire, amire amúgy sose szoktam, sőt nem is a geometrikus szörnyek, hanem az anyajegy különös viselkedése volt. Mintha meg akart volna védeni. Lehet, hogy egy parazita, gondoltam, aminek érdeke, hogy minél tovább életben maradjak, vagy, hogy megtartson magának, mint táplálék. Esetleg tényleg meg akart menteni. A szám széle egy pillanatra felfelé rándult. Úgy elmélkedek róla, mintha a tegnapi delíriumom lenne a valóság. Bár ez az álom is tipikusan olyan volt, amiről másnap csak nehezen tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e. Olyan, mint amikor egy több évtizedes űrlény inváziót álmodtam meg. Tinédzser voltam, amikor az idegenek elfoglalták a Földet. Sokra nem emlékszem, a tévében néztük a híreket anyámmal, majd otthon elbarikádoztuk magunkat. Ezután ködös rész jön, mintha pár jelenet hiányozna, majd egy dzsungel mélyén keresek valami központot, ott pedig találok egy kék nyulat, fogalmam sincs miért, de legyőzöm, és a világunk megmenekül. Itt jön egy vágás, epilógus, vagy a második rész következik. Felnőtt férfi vagyok, saját családdal, feleséggel, gyerekkel. Éppen készülök lefeküdni este, ugyanabba a szobában, ahol álmom elején is éltem, amikor valami furcsa történt. Visszatértek a földönkívüliek. És nem is akárhogyan. A mögöttem álló íves fal elkezdett repedezni. A tapéta szétszakad, a vakolat, majd a tégla is töredezve leomlik. Nem is a fal mögött vannak. Ők maguk a fal. Egyetlen egy szürke masszaként lüktetnek, rengeteg hatalmas, véreres szemekkel merednek rám. Ekkor riadtam fel, rekedt kiáltással, a rettegéstől kihűlt testtel. A hideg miatt a takarómért nyúlok, ami valami hamis biztonságérzetet is adna, de akkor döbbenek rá, hogy már rajtam van. Azt hiszem a tegnapi napig bezárólag ennyire még sose rémültem meg valami puszta látványától.

A szerelem és a család két visszatérő elem volt alvó ábrándjaimban. Rengetegszer álmodtam arról, hogy megtalálom azt a lányt, akivel letelepedek, családot alapítunk és egymással éljük le az életünk. Rövid fekete hajú lánnyal táncolok egy osztályteremben. Talán vannak emberek a padsorok között, a székeken, de mi nem törődünk velük. Csak egymásra tudjuk irányítani a figyelmünket és a keringőre, melyben összeforrunk. Még mindig őt keresem, üldözöm a való világban. Az arcára sajnos nem emlékszem, talán soha nem is láttam.

Egyszer pedig kislányom született. Azt hiszem sose éreztem magam ennyire boldognak. Éber, életgyűlölő elmémmel soha nem akarnék gyereket, nemhogy lányt, akire tucatjával tapadnak majd a hozzám hasonló frusztrált, nyálcsorgató kamaszok, vagy még rosszabb, cinikus, számító zsákológépek. A párkapcsolatról hasonlóképp vélekedek. Úgyis csak megromlik, megcsalnak, elhagynak, megaláznak. Sőt, eddig nem is hagynak eljutni. De a tudatalattim finoman jelzi, hogy ebbe az irányba szeretném igazítani az életemet. Főleg, mert miután reggel felriadok a kábulatomból, rájövök, hogy ami az imént történt, ami ilyen örömmel töltött el, csupán egy káprázat volt, ami egy másodperc töredéke alatt összetört, mint egy földre ejtett tükör és én vele zúzódok porrá. Egy álomfejtő kuruzsló banya biztos jól szórakozna rajtam. Ha hinnék ezekben a baromságokban, el is tudnám tartani a maradék pár hónapomban a gazdag alapanyaggal, ami az agyam legalján pihen, várva az éjszakát.

A tegnapi után szinte elvárnám, hogy mocsok fáradt legyek, sőt, hogy az egész napomat okádással töltsem. Valamiért ez most elmaradt. Talán a reggel bekapott fájdalomcsillapító miatt, ami mostanra szépen elintézte a koponyám hasogatását. Bár belegondolva, már felkelés után se voltam álmos. Pedig sokszor három sör után, meg a hajnali háromig való fennmaradástól használhatatlanná válok egy teljes napra. Most pedig szinte fittnek érzem magam. Furcsa, főleg, hogy papíron haldoklom. Nehéz lesz ezt bárkinek is elmondani. Főleg Anyának és Apának. Órámra nézek. Gyorsan eltelt a nap, lassan indulnom kell.

Sose tudtam igazán megnyílni nekik. Azt hiszem, erről egyikünk sem tehet. Vagy tán mindegyikünk. A pubertáskor közénk állt. Amúgy is csak nagyon nehezen tudok bárkit is beavatni a lelkem problémáiba, de velünk ezerszeresen nehéz. De mindig ott voltak velem. Szerettek és (azt hiszem) tisztességes és jó embernek neveltek fel engem. Húgomat biztosan. Mindent megadnék érte, ha ez a fal valahogyan leomolhatna közöttünk. Azt hiszem már túl késő. Lassan felveszem a kabátomat. Bezárok és kimegyek az utcára. Rossz irányba indulok el, a régi házunk irányába mennék. Tudom, hogy csak egy ostoba épület, de mégis hiányolom, a fura boltíves tetővel, a régi, feketedő zsindellyel, meg hatalmas kerttel együtt. El kellett adni, hogy mindenki mehessen a saját útjára. Most egy kis lakásban élnek ők is. Testvérem pedig másik országban. Megfordulok, ezúttal a jó irányba. Bíznom kell bennük, nem hallgatom el előlük. Nincsen jogom hozzá, tartozom nekik ennyivel, ha már meg kell történnie annak a főbenjáró bűnnek, hogy a szülőknek kell a gyereket eltemetni. Megborzongtam. Eddig még nem is gondoltam erre. Ennél borzalmasabb nem is történhet. Sokkal könnyebb lenne elengedni az egészet, belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, ha nem lenne senki, akivel törődnék és szeretném. Nem tudom, mi lenne jobb. Hiába éreztem sokszor, hogy el akarok szakadni mindenkitől, végleg egyedül maradni, hogy végre elmondhassam, igen, csak én vagyok a világ ellen, de ez egy hatalmas hazugság és önámítás csupán. De most össze kell törnöm embereket. Túl sokat is. Soha nem akartam bántani senkit. Terhet se akartam jelenteni. Sokszor még úgy se, ha ez mindenki felé pozitív végkimenetellel járt volna. Inkább fogom a fájdalmat és elnyomom, jó mélyre és sok lapát cinizmussal temetem el. Amikor Anya megkérdezi, hogy minden rendben van-e én azt mondom, hogy persze. Ha nagyon látszik, hogy valami bajom van, kitalálok egy átlátszó, olcsó kifogást. Fáradt vagyok, fáj a fejem, unatkozom. Nem, még véletlen sem szenvedek súlyos depressziótól. Tudja ő is, de nem akarja erőltetni. Egyszerűen nem tudom elmondani. Komoly problémáim vannak a kitárulkozással. Mindig valami katartikus veszekedés kell, hogy felszínre robbanjanak az érzelmeim. Még a legjobb barátaim felé se megy. Biztos vissza lehet oda vezetni, hogy senki nyakába nem akarom a saját szaromat varrni. De nem használ. Így is tudják, így is látják. És akkor jön az önbeteljesítő jóslat, az ördögi kör, a démon, aki a vállamon ül és mérget csepegtet a fülembe. Az okból következik az okozat, az okozatból az ok. Vajon mennyiben saját a személyiségem és mennyiben a depresszióé? Nagyjából kamaszkorom óta van velem ez a sötét jelenés, vagyis az óta, amióta a jellemem elkezdett kialakulni. A neurózis nélkül ugyanilyen ember lennék? Talán ha nem szorongnék, Én lennék Én? Tán a világ legundorítóbb szociopatájává váltam volna, aki mindent és mindenkit eltapos, ha nincsenek ezek a szörnyű gátlásaim? Vagy én lennék az új Krisztus vagy Buddha, mivel nem rángatott volna vissza az elmém a saját bajaim posványába, és tanításommal új szintre emelhettem volna a kollektív emberiséget? Sose fogom megtudni, hogy ki ez az ember a sötét lepel alatt. Valószínűleg olyan sokban nem különböznék, csak lehet, hogy boldog lennék.

Ideje összeszednem magam, megérkeztem. Tudom a kapukódot, úgyhogy csak a lakás bejárati ajtajánál kell megállnom, kopogni, jelezvén, hogy itt vagyok. Anya nyit ajtót. Mielőtt megpuszilhatnám, valami nekirohan a lábamnak. Persze, hogy a kutya az első. Elmosolyodok. A szívós kis terrier már 13 éves, de még mindig kölyökkutyaként viselkedik. Mikor húgom elköltözött a régi házból, ő búcsúztatta el utoljára. Természetesen a fiatalabb testvér a talpraesettebb, ő ment külföldre szerencsét próbálni. Amúgy is szeretem, mert a testvérem, de ezért különösképpen becsülöm és tisztelem. Tökös, gimnázium után azt mondta, hogy ő elmegy egy másik országba és minden menni fog. Így is történt. Érdekes módon, a kutyák meglepően érzékenyek az emberi érzelmekre, bölcsen tudják, hogy gazdáik mit élnek át. A mienk nemkülönben. Látszott a tekintetén, hogy most búcsút kell venni. Ezek után nem tudom elhinni, hogy csak az ember képes szeretetre.

A kutya végre odébbáll és beenged. Szolid kis lakásba érkezek be. Anya felelős a berendezésért. Apa meg azért, hogy ne legyen túlzásba víve. Minden haszontalan dolgot rövid úton a kukába irányít át. Meglátom őt is. Korukhoz képest mindketten jó formában vannak, Apa kifejezetten. Leszerelt tűzoltóként az ember talán erre is számítana, ami vicces, mert a tűzoltók többsége nem éri meg az ötvenet. Úgy tűnt ő se lesz kivétel. El volt hízva és családi örökségként rengeteg genetikailag öröklődő baja volt. Magas vérzsírok, cukorbetegség, érszűkület stb. Naponta maréknyi gyógyszert kellett szednie. De egy nap felszívta magát, nem ivott több alkoholt, nem evett több zsíros ételt és elkezdett sportolni. És láss csodát, azóta is makkegészséges. Csodálom ezért és irigylem is. Bárcsak bennem is ekkora akaraterő lenne.

Az asztalnál ülünk, vacsorázunk. Felületes témákról folyik a társalgás. Filmek, politika, ismerősök. Egyre nő bennem az idegesség. Mikor mondjam el nekik? Eddig kellemes volt az este, nem akartam elrontani. De muszáj lesz. Nem szabad halogatni. Vagy mégis? Nem lehet, hogy kevésbé fájdalmas, ha mindent rendben gondolnának, és egy nap felhívná őket egy ápoló, hogy már elmentem? Bassza meg, kevés vagyok én egy ekkora döntéshez. Mi lenne, ha előbb a barátaimnak mondanám el? Először úgy is velük osztok meg mindent, ha egyáltalán megosztom bárkivel. Ha nem kapnak sokkot, talán tudnak valami tanácsot adni. Igen, így jó lesz. És ki tudja, lehet, hogy a modern orvostudomány talál valami kiutat számomra, valami gyógyírt. Tegnap óta egyszer se gondoltam bele, hogy akár életben is maradhatok. Ennyire nem működik az életösztönöm? Miért akarok ennyire egyedül meghalni? Simán lehet, hogy híressé és gazdaggá teszek egy orvost. A rohadt életbe, nem akarok meghalni. Nem akarok… Pedig a tudatom határmezsgyéjén tudtam, hogy csak ámítom magam, de elnyomtam a gonoszan duruzsoló hangot.

Miközben mindez lezajlott a fejemben, befejeztük az evést és most teát ittunk. Lassan ideje mennem. Mardosott a bűntudat, amiért nem tudtam elmondani nekik, de kicsit meg is könnyebbültem. Elköszöntem és megköszöntem a vendéglátást. Megígértem, hogy hamarosan újra jövök. És magamnak pedig azt, hogy addigra összekaparom kevés bátorságomat.

Miután hazaértem, valamiért egy pillantást akartam vetni kimerült, nyomorult arcomra. Ötletem se volt miért, általában utálok tükörbe nézni. Talán választ várok a szemeiből, vigyorodok el erre a hülyeségre. Szobámból átsétálok a fürdőbe. Belepillantok a tükörbe és meghasad az elmém. A fekete kór terjeszkedett. A baloldalról egészen az Ádámcsutkámig ért el, felfelé az alsó állkapcsomat nyaldosta, alul a pólóm alatt volt már, jobb oldalt pedig egy összefüggő sötétség volt, aminek a vége szemből nem is látszott. Eszembe se jutott mentőt hívni. Vagy, hogy bárkinek szóljak erről. Annyira szürreálisan néztem ki, hogy még azt sem tudtam kizárni, hogy most is álmodok. Főleg, mert eszembe jutott a tegnap. Hát persze, hogy eszembe jutott.

Kitágult pupillákkal, remegve baktattam az ágyamhoz, azt gondolván, hogy holnap ugyanúgy fogok felébredni, mint egy nappal azelőtt, a lidércnyomás csak egy puszta emlékként fog megmaradni bennem. Órákig nem jött álom a szememre.