2017. 07. 06-án Amerikában, Virginia államban kivégeztek egy gyilkost, aki többszörös rablási és betörési kísérletek miatti tárgyalása elől, szökés közben lelőtt két embert. Az illető mellesleg magyar származású volt, de ez az írás szempontjából lényegtelen. Ilyenkor örülök, hogy az Európai Unióban élek, mert itt már megszüntették a halálbüntetés barbár szokását. Nem mintha nem lenne rá tömeges igény. És nem értem.

Hát ilyen elbaszott álmom se volt még soha. Nem sokkal délelőtt tizenegy óra után ért az ébredés az erdő kellős közepén. Fejem úgy hasogatott mintha egy baltát állítottak volna belé. Ennyi pia után nem is csoda. Hogy lehettem ekkora barom? Ügyesen próbálom megoldani a problémáimat… Messzire menekülök a térben és a fejemben is. A kabátom földes és sörfoltos volt.  Feltápászkodtam és leporoltam magam. A hányásom kiszáradva terült el az avar tetején. Arcom vörös volt a szégyentől. Jó lesz így hazajutni, gondoltam. Át kell lényegülnöm, testen kívüli élményt kell előidéznem magamba. Kínos helyzetekben mindig próbálok ilyen üzemmódba kerülni. Hivatalos ügyintézés, konfrontálódás, ha be kell vallani, hogy tévedtél vagy elszúrtál valamit, nyilvános megszégyenítés, szerelmi vallomás. Ez szokott a legjobban beválni, nagy levegő, nem veled történik, csak a földi porhüvelyeddel, mintha nem is a te tested lenne, csupán kívülről szemléled. Belélegzek.

Álmomban egy tömbház tetején álltam. A szélén bizonytalan táncban imbolyogtam. Család, barátok és ismerősök voltam a hátam mögött. Szürke, sztoikusan bámuló arcukról semmit se tudtam leolvasni, meg se tudtam különböztetni őket egymástól. De nem is velük voltam elfoglalva.

3.

Csak ködösen rémlik, hogyan jutottam haza. Az ágyam szélén ülök egy köteg papírral, amik valahogy, valamikor a kezembe kerültek. Biztos leletek, beutalók meg receptek, de ebben az állapotomban akár lehettek volna szanszkrit szentírások is.

Miután hosszú korszakokat töltött a végtelen űr kutatásával és meghódításával, az emberiség életet fedezett fel, amely nem vezethető vissza az Első Földre.

2.

Ideje szembenézni a doktor úrral! Gyerekkorom óta ő kezelt, úgyhogy tudtam mire számítsak. Igazi flegma, megsavanyodott ember. Cinizmusa vetekedett az enyémmel. Apám mesélte- mivel ő is a páciense ezer éve- hogy régen a dokinak volt egy rendszere a sztetoszkópos vizsgálatra. Egy kritériumot leszámítva nem törődött a beteg öltözetével, lehetett akár nagykabátban is. De ha egy csinos fiatal hölgy volt az illető, hirtelen sokkal nehezebben hallotta a szívverést. Ilyenkor kedvesen megkérte a nőket, hogy váljanak meg a zavaró ruhadaraboktól. Szóval ilyen emberrel kell számolnom. (Bár nekem attól nem kell félnem, hogy levetkőztet)

Ennek az ember alfajnak a legkisebb a populációja és a legfurcsább az eredete. Mint sokan mások, ők is a génmodifikáció eredménye. De a körülmények igencsak különbözőek.

Több mint három hete, hogy ezen a bolygón rekedtünk. A torony volt az otthonunk, a torony volt a börtönünk. Csak Mary és én maradtunk meg a kis csapatunkból. Jaggen, Harold és Wholeman az ütközéskor életüket vesztették, a másodpilótánk, a mérnökünk és az ökológusunk. Amiya is hamarosan elhagyta ezt a világot a sebesülései miatt. Ő volt a szociológus. És Apa… Apa elindult az erdőbe és az óta se tért vissza.

1.

- Miért kerültem ebbe a helyzetbe?- Kérdeztem magamtól, miközben a váróterem kínosan lassan haladó sorát szemléltem. A leleteimért jöttem.
- Hiába van időpontja az embernek - gondoltam- Az van mindenkinek. Orvosból viszont még mindig csak egy van- Beleszagoltam a levegőbe. Dohos öregszag. Én voltam a legfiatalabb a szobában. Évekkel nyertem meg a versenyt. Nyomasztó érzés volt. Üvöltött a helyről, hogy a hetvenes évek óta legfeljebb pár alkalmi kimeszeléssel próbálták karban tartani. A fal harmadáig felfutó zöld csempe több helyen volt törött, mint sem. Fölötte se lett jobb a helyzet.